Nem ment még el teljesen az eszem, tudom, hogy az újévre még várni kell egy kicsit, de leginkább ez éltet.  A gyárban a belemet kidolgozom,  3 futószalag mellett görnyedek és közben nézem, ahogy lajmi -mert most már magamban becézem- fokozatosan elkanászodik és szüneteit -melyből eddig sem volt kevés- hogyan hosszabbítja meg félórákkal. A kommunikációt a minimálisra csökkentettük. Ezt én alakítottam így, mert gyakran az az érzésem, hogy elalszik a mondat közepén. Ma volt egy pillanat amikor azt gondoltam, hogy nekimegyek, és párszor jól beleverem a fejét a clean deskjébe. Aztán ahogy a filmekben is lenni szokott, elképzeltem a jelentet, amitől sokkal jobb lett és a következő pillanatban már mosolyt erőltetve szóltam hozzá. Két, egyenként kb 70-80 cm magasságú irathalom mögött üldögéltem, közben próbáltam 4 olyan dolognak utánajárni, ami nemcsak hogy nem az én feladatom lett volna, de még a határideje is lejárt. Ilyen esetekben a felsőbb vezetés asszisztenciája hozzám fordul, mert eddig még nem okoztam csalódást. Amióta tudom, hogy rendfőnöknő hogyan érez a távozásommal kapcsolatban, azóta gyűjtöm az ilyen jellegű levelezéseket, arra az esetre, ha az éves értékelést személyes bosszúra használná fel. Szóval ültem a kupac mögött, és akkor a csont üres asztala mögül, két website böngészése között odavetett még 3 kinyomtatott emailt és megkérdezte mi legyen velük. Éreztem, hogy számolnom kell sok(k)ig egyébként valami ronda dolog jön ki a számon, így csak annyit mondtam "Maybe you should start practicing origami" és kijöttem a szobából. Hogy a nagy klasszikust idézzem: "Én már mindegy" úgyhogy ez volt a minimum, amit megengedhettem magamnak. A délután hátralevő részében háromszor kérdezte meg, hogy 5-ig vagyok-e. Minden alkalommal igenlő választ adtam, hiszen szerda a rövid napom. Éppen elég az összes többi napon 6-ig 1/2 7-ig kapálni helyette is.