Tegnap éjjel, miközben álmatlanul a költözés részletein merengtem az a cseppet sem költői kérdés jutott eszembe, hogy ilyen távolságból vajon meddig tarthatóak még az otthon hagyott barátságok. Próbáltam elképzelni milyen lesz a hazalátogatásunk 1, vagy akár 5 év múlva? Mennyire ritkulnak vagy fogynak el teljesen az emilek? Mikor minősülünk át haverrá, vagy mikor kezdik majd rémes kötelezettségnek érezni az évi 2-3 találkozást? Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert érezni kezdtem a gombócot a torkomban és sírni most nem akartam. Fura. Még most is képes vagyok azt hinni, hogy egy körtelefon pénteken és szombat este máris buli nálunk.
Nézzük inkább a solid tribute-öt a rádióban. Az azeri örökzöld Mac-mac guc-guc az a csoda, amire Fraque hívta fel a figyelmemet úgy két éve. Megismertetett még Eilert Pilarm-mal is, aki Elvis slágereket reprodukál, nem akármilyen stílusban, majd felrakok valamit tőle. A "raindrops" az a nóta amit a "que sera sera" mellett előszeretettel énekelünk Anókával, miközben az élet megfejthetetlen rejtélyeiről elmélkedünk néhány pohár társaságában. J. barátnőmé a "you've got a friend", amit akkor szokott hallgatni amikor itt van és gyertyafényes habfürdőt vesz, mellé pedig jéghideg becherovkát kortyol. A Starman Rolókámé, hogy sose felejtsük el, amikor a gép előtt visítva énekeltük. A Say a little prayer pedig a best of Tirpiről való. Tirpi, akié még az esküvőnk remek hangulata és menyasszonytánc alatt szétvert fakanál. Nekem nem maradt más, csak a hangulatok és az emlékek. -Nebőgjél már basszus!
Azt akarom, hogy amikor 25 év múlva összegyűlünk a Balaton -felvidéki parasztházban-közös álom Tökivel- akkor mind együtt legyünk ugyanúgy, mint kb tavaly ilyenkor, csak sokkal boldogabban.
