Na, hogy valami jóval kezdjem, tegnap elindították a véglegesítésemet, szal sínen vagyunk. Ami a belga népeket illeti a fax kivan. Jövök ma haza a metrón, természetesen baromi sokan vannak és nem mozdulnak az ajtóból. Sikerül néhány utazótársammal együtt felpréselnem magam a szerelvényre. Mondanom sem kell, hogy nem a szemkontaktus az egyetlen kapcsolatom ilyenkor az emberekkel. Eddig civilizáltan könyököltek a vesémbe, léptek a lábamra, vagy fejeltek le. Erre ma Abdul úgy dönt, hogy jobban meg akar ismerni engem és még egy másik nőt, akivel közrefogtuk. Abdulnak hozzánk képest kurvasok helye van, így eldöntheti, hogy Josephine seggét tapizza, vagy az enyémet. Végül a "varietas delectat, monotonitas untat" elv alapján multitask üzemmódba kapcsol és hol engem , hol Josephinet méregeti. Mindezt egy megállón belül. Amikor fogást vált és direkt úgy kapaszkodik, hogy a karja közben a mellkasomon pihen, úgy döntök, hogy elég. Egy erőteljes pardon kíséretében eltolom a kezét és jól a lábára lépek. Magamban persze elküldöm a kis kecskepásztort az anyjába. Ez kicsit megnyugtat, de fellélegezni csak akkor tudok, amikor a következő megállóban végre leszállok.