Tegnap este a neten néztük a megasztárt. A második válogatáson elhangzott "Akarod-e azt..." című erősen slágergyanús dalt semmi sem übereli. Na de most komolyra fordítva a szót. Mi a halált keresnek a versenyen OSZK-viszgával rendelkező, vagy éppen "Losziban" gospell szakon végzett macák? Én elhiszem, hogy nehéz volt neki, meg verték is a fekák, de mi lenne, ha tényleg teret adnánk a fiatal tehetségeknek? Mindegy, csak felhúztam magam rajta, persze ettől függetlenül nézni fogom.

A blog írásán pedig komolyan elgondolkodtam. Motiválatlan vagyok, meg lassan már a magam számára is érdektelen. Minek is írjam akkor? Lelassultak az események, rutin lett szinte minden nap. Hetente egyszer elbeszélgetek a szomszéd házban élő Nirvana emlékzenekar frontemberével. Megkérem, hogy ne éjjel 3-kor kezdjék a próbákat, mert nagyon áthallatszik és amikor elindul a dobszóló olyan mintha egy csatába induló sereg masírozna át a hálószobánkon. Ő persze mosolyog és azt mondja ők ilyen furcsa emberek. Nekem közben elszáll a dühöm, furcsamód átragad rám az a mérhetetlen nyugalom, amit áraszt magából. Búcsúzóul még elmondja, hogy nyugodtan menjünk fel hozzájuk egy italra. Hát ilyen itt az élet. Senki sem siet, senkit sem érdekel, hogy el tudsz-e menni mellette a járdán. A közértben a pénztáros továbbra is beleállítja a bagettet a nylonzacskóba és nem érdekli, hogy hosszából adódóan a 70 %-a kilóg és bármikor kieshet. A járókelőket sem érdekli, ha lerúgják a szatyorkádat és csak itthon veszed észre, hogy a kenyérnek már a fele sincs meg. Elfogadtam. De ugye nem lettem ugyanolyan?