Péntek volt, és délelőtt lévén épp az etre és az avoir igék megkölünböztethetőségén elmélkedtem, amikor kopogtak a tanterem ajtaján.Teljes volt a létszám, így roppant logikával összeraktam, hogy nem egy késő sorstárs. Egy negyven köröli, magas flamand nő jelent meg az ajtóban, kezében papírt tartott. Elnézést kért és közölte, hogy fontos üzenete van Mme Közszeméremsertés számára. Fél pillanat alatt levert a víz,-kihalt a család, leégett a lakás, az összes lehetséges rémség végigfutott az agyamon, miközben  a teremben 14 aggódó és együttérző szempár követte ahogy remegő lábakkal eltűnök a nővel. Az ajtó előtt aztán a  kezembe adta a papírt, amin az állt, hogy azonnal hívjam a férjem, vagy az anyósomat, vagy a kolléganőmet aki az üzenetet vette. Utóbbival kezdtem. "No worry, there is nothing serious, you just locked up your husband".

Wazzeg, ezért hoztátok rám a frászt! Ha így is lenne, hogy tévedésből mindkét lakáskulcsot elhoztam, akkor most már azért sem engedem ki. De nem így volt. Reggel indulás előtt kivettem Töki kulcsát a zárból és betettem a szokott helyre, az enyémmel pedig bezártam a bérleményt. Később, mikor telefonon egyeztettem vele, azt állította, hogy már háromszor megnézte a tartót és értsem meg végre, hogy házi őrizetben van. Megkértem, hogy vessen egy negyedik pillantást is a "helyre" és ha így sem találja, akkor akassza le a falról és ürítse a tartalmát az asztalra. Zörgés, majd mély kuss. "Itt van". szerencsére most már röhögni tudok a történteken és azt is értem, hogy mi lehetett a baj. Ez a kis rafia cucc, amiben az apróságokat tartjuk, anyagából adódóan lyukacsos. Ez a mocsok kis kulcs pedig beékelődött egy lyukba úgy, hogy a felületes szemlélő észre sem venné, hogy ott van.