Ma tényleg voltunk a piacon. Nyakat nem, de szárnyat sikerült venni a kutyáknak. Tökit indulás előtt felkészítettem, hogy iszonyú a tömeg, percenként fogja úgy érezni, hogy megfejel valakit, de ne tegye. Ő nem is lett ideges, viszont én igen. Egy óra alatt 15-en húzták át a cadyjüket a lábamon és minimum kétszer ennyien sértették meg az aurám határátlépését. Élvezem, hogy kicsi annak az esélye, hogy bárki is megértsen minket, így végig ékes magyarsággal káromkodtam. Töki csak röhögött. Aztán a hentescsarnokba érve arcára fagyott a mosoly, és nem a hideg miatt. Épphogy megvettük a csirkemellet és a karajt, közölte, hogy most azonnal hányni fog. Tudtam, hogy nem lesz belőle semmi, mert ő nem hányós, hiszen kapcsolatunk 12 éve alatt egyszer hányt egy felet. Romlott karfiolt evett egy salátabárban és a felet is csak úgy dobta ki, hogy a karját szinte könyékig tolta a torkába. Azért nem kockáztattam és kimentünk a levegőre. Nekem sem ártott a frissülés, mert a csirkésnél egy tömjénfüstbe öltözött maca fúrta magát a hátamba. Hiába, szoknunk kell még a multikultit. Az arab árusokkal való alkudozásban már nagy vagyok az 5 eurós abroszt először 4-re próbáltam. Azt mondta a csávó, 8-ért kettő , mondom nem oké apu 6. Végül 6,50-ért lett még egy váltás is. Ha kicsit még puhítom odaadja 6-ért.

Este aztán meglátogatott minket Ms. Szopa, az alattunk lakó lengyel lányka, hogy felavassuk az egyik terítőt. Rém kedves, de még nálam is többet beszél. Hozott a vacsihoz egy üveg bort, aztán pár perccel később dugóhúzót is. Töltött cukkini volt rízzsel majd desszertnek csoki fagyi karamellizált banánnal.