Hosszú, megalkuvó, ámde nem felhőtlen, vakvágányos időszak után mi volna, ha sínre kerülne az életünk? Úgy vagyok mint Tevje. Elégedetlenkedem, pedig igazán nincs miért. Itt ez a szép kis lakásunk amiben boldogan élünk, Töki én a kutyák és pár szobanövény. Néha befogadunk átmenetileg hajléktalanná vált barátokat, vagy egyszerűen csak üdültetünk. Mégis, amikor ez az eu-s vonal realisztikussá kezdett válni hagytuk, hogy a képzelet mindkettőnket messze repítsen. Már a tavaly novemberi első orális akció előtt brüsszeli bérlemények árfolyamát kezdtük sasolni. Pedig én aztán igazán nem vagyok híve az előre örvendezésnek, de most mégis olyan jó eljátszadozni a gondolattal, hogy esetleg újra olyasmit csinálhatok amit szeretek, hogy netán megbecsülnek, elismerik a tudásom és a képességeimet. Most pedig itt toporzékolok mindennek a kapujában és hirtelen pánik próbál erőt venni rajtam. Olyan nehezen feldolgozható annak a dolgoknak az elvesztése ami még igazán nem is volt a miénk. Drukkolnak, erősítenek, támogatnak. És igen, többnyire mindenki tiszta szívből. "Hét lehetőség! hiszen ez fantasztikus, nagy esélyekkel indulsz" És közben persze nem is. Hiszen csak kétesélyes a dolog, nem pedig kicsi vagy nagy esély. Eddigi életem során kevés dolgot szerettem volna ilyen elszántan, mint ezt. Pontosan kettőt. Töki szerelmét és a gyereket. Töki az enyém, stabilan és szeretőn. Gyerek még nincs, de sosem mondok le róla. És igen. Ha választani kell a júniusi porszívózás és az eu között, akkor önző, de előre megfontolt szándékból,most már habozás nélkül az utóbbi mellett döntök. Bocs, nem egyedül én, hanem döntünk. Sosem voltam törtető, önelégült faszfej és talán most nem is ez lesz a döntő. Önmagam leszek, mint az esetek 95%-ban mindig. Kell ez a lehetőség, érzem, hogy jobb lesz nekünk és jobbak leszünk tőle. Ha mégsem akkor egy hónap múlva keserédes mosollyal az arcomon írok egy újabb bejegyzést "a gyárban rekedve" címmel.