Szétvet az ideg. Három napja az NFSU2-t nyomom. Eddig  jól ment, de ezen a tetű drag pályán minden görény falnak tol. Még szerencse, hogy kiment a biztosíték, mert már kezdtem úgy érezni, hogy eret vágok és szétzúzom a monitort. Félelmetes, hogy elfojthatatlanul tombol bennem a felnőni vágyó gyerek. Próbálok komoly felnőtt nőt alakítani, miközben a szabadidőmben a virtuális Sims családomat fejlesztem, vagy széthajtok egy agyontuningolt masinát. De mi van , ha nem élem ki magam? Majd 5 év múlva a gyereket terelem el a géptől, hogy anya játszhasson. Nem, az kizárt.  A kölök nem fog a gép előtt görnyedni. Blogot sem ír majd, max. olvas és közben derül. Emlékszem amikor apám hazahozta az első 64-est. Akkoriban még ilyesmivel nyomultunk, mint gyufajáték. Milyen baromi mókás volt a kis beolvasós magnó! Akkor nem kötött le a cucc. Az első nagy áttörés az Atarim volt. Büszkén őrzöm a kis készüléket a mai napig. Ha néha nosztalgiázni támad kedvünk akkor előkapjuk és jókat röhögünk. Előtte még a bitagyú guru barátaim is meghajolnak.