Ma megint bőgtem. Elegem van, érzelmektől mentes tuskó akarok lenni, vagy áthatolhatatlan páncélt növeszteni. Nem értem miért kell zokogásban kitörni, ha egy általam 2,5 hónapon át gondozott, kb 300 g születési súlyú vizslakölyök szerető családra talál, és úgy dönt/ünk, hogy új helyre költözik. Az elmúlt két hét során ezt hatszor csináltam végig. Ilyenkor mindig próbálok a "rémséges" félötös ébredésekre gondolni, meg arra, hogy naponta 20-30 különböző színű és árnyalatú kaksit szedtem össze, gondos áttekintés után,benne idegen anyagokat fürkészve. A felszecskázott gyümölcskosár és annak elfogyasztott tartalma is eszembe jut. De ez mit sem segít. Mert kétségbe ejt a tudat, hogy este hazajövet már csak nyolc könyök jelenik meg az alom párkányán, négy pici szempár követ a tekintetével, hogy aztán tizenhat lábon elém rohanjon. Rohadt egy dolog, úgy érzem magam, mint a kereskedelmi tv-k valóságsóiban. Minden héten "kiszavazunk" pár lakót. Ma Herceg költözött. Vadász lesz és mellesleg egy 1,5 hektáros "kertben" garázdálkodhat majd, ahol van tó, vadkacsák. Mégis amikor az ajtóból visszafordult, úgy tűnt a tesójai közé jobban vágyik, mint a paradicsomba. Na, nyáladzás vége. Feleskettem eddig minden friss-gazdit, hogy rendszeresen küld képet és hagy elérhetőséget. Most már csak abban reménykedem, hogy az emberismeretem nem hagyott cserben.