A rendszeresség máris kudarcba fulladt. Egyszerűen nem megy. Lelkileg és fizikailag is lefárasztottak az elmúlt napok történései. Bubu,a papám nincs egészen jól. Igazán jól egy rutinbeavatkozás után lenne amitől szerdán még mereven elzárkózott. Mára már hál' istennek jobb belátásra tért és vízkeresztkor aláveti magát a műtétnek. Rettenetesen izgulok érte,nem akarom elveszíteni.Igazán még csak 8 éve ismerem. Nem, senki ne gondoljon valami nagyszabású "családújraegyesülésre" amiről a Fókuszból értesül az ember. Nem, úgy alakult, hogy hivatásából adódóan többet volt tengeren, mint szárazföldön. Aztán persze egyszer Ő is visszavonult. Na azóta érzem igazán, hogy Ő az én apám. Rettenetesen büszke vagyok rá, de még ma is ökölbe szorul a gyomrom, ha arra gondolok,hogy gyerekkoromtól mennyit gúnyoltak azzal, hogy Ő bizony nincs is. Nehezen viseltem, ha az igazságérzetemen csorba esik, de akkoriban a " na gyere, jáccuk le" módszert véltem a leghatékonyabbnak. Akkor tökéletes tűnt, ma már ilyesmivel nem próbálkozom,a "beszólás" szintjén megrekedtem. Valahol kiegyenlítődnek a dolgok...