Majd sok okos, szókimondó kékharisnya talán megmondja, de én akkor sem értem, hogy miért kell ennyire komolyan venni az életet. Mert egy van belőle? Mert az az egy is baromi rövidre van szabva? Mert annak a rövidre szabott egynek is a jelentős részét, mi szerencsétlenek olyan faszságokkal töltjük, mint a munka? Mindezt csak azért mert így szokás? Miért alakul ki egy olyan szokás, ami minden szempontból baromi ártalmas az "életre"?

Én próbáltam. Húsz éves lehettem, amikor apám felhívta a figyelmemet arra, hogy néhány dolgot komolyan kellene vennem, mert az "élet nem játék". Akkor még nem tudtam, de mára megtanultam, hogy de bizony az élet egy olcsó, jobb esetben több személyes, "ki nevet a végén" típusú társasjáték, olyan dobókockával, amellyel nem lehet hatost dobni. Néha becsúszik egy hármas, vagy négyesm elvétve egy ötös amitől meglódulhat a dolog, de aztán majdnem biztos, hogy büntető mezőre lép az ember. Jobb esetben csak párat kell visszalépni, nem pedig újra kezdeni a start vonalról. Ezt utálom. Meg a "sorsot". Nem tudom komolyan venni az életem és elfogadni sem akarom a sorosom. Miféle agyament barom tudna egy, az enyémhez hasonló "csomagot" elfogadni, olyan ajándék tárgyakkal mint, a gyermektelenség, az apnea, az obesia? Nem köszi élet, nem kérem. Bekaphatod, mert új csomagot készülök összeállítani magamnak és megnyugatatlak, hogy abban a fentiek közül egy sem szerepel. Egy éven belül bele röhögök a pofádba! Ha beledöglök akkor is...