A napokban Antibaby, felhívást intézett az olvasóihoz, melyben azt kéri, hogy ki-ki mondja el, mely kulturálatlan megnyilvánulok idegesítik a leginkább a hétköznapi életben. Számos válogatott randaságot sorakoztattunk fel, aztán megszületett ez a postja. Sok dologban egyezik a véleményünk, de ezzel nem értek egyet és úgy gondoltam ennek hangot adok. Nem provokálni szeretnék, csak érdekelnének a vélemények, tapasztalatok. Jómagam egy esküvőn vagyok túl, nem is tervezek többet, és tökéletesen jól emlékszem minden pillanatára, arra is hogy hihetetlen stresszes nap volt, de mégis az egyik legboldogabb az életemben. A mondás szerint csúnya újszülött és randa menyasszony nincs. Szerintem mindkettő létező jelenség, de hogyan is bánthatnánk meg őket ezzel. Mivel aznap nekem is mindenki azt hajtogatta könnybe lábadt szemekkel, hogy "Istenem, de szép vagy" elhittem, még akkor is, ha tisztában voltam vele, hogy egy óriás vattacukorra hasonlítok. Egy sugárzó, kimondhatatlanul boldog és szerelmes vattacukorra. Persze minden gondosan meg volt tervezve jó előre, de igaz lelkemre mondom a dudálás kimaradt a szervezési to do listből. Sem az hogy hol, sem az hogy mikor, milyen ütemben és mekkora hangerővel tegyék azt, nem volt megkoreografálva. Spontán volt, valaki elkezdte és aztán a többiek is nyomták. Mentségünkre legyen mondva, hogy az Úri utcai házasságkötő terem és a Szent Anna templom között nem nagy a távolság, így nem tülköltünk végig városon. Azt, hogy a kocsiig megtett 350 méteres szakaszon mégis kivívtam egy japán turistacsoport érdeklődését, nem tudom másnak tulajdonítani, mint pusztán a vattacukor jelmeznek. Oké, azt beismerem, hogy a várból a templomig a leghosszabb úton mentünk, de mégsem oszthattam ki siklóernyőket a vendégek között, mondván, hogy légvonalban a legrövidebb az út. Szóval dudáltunk. Minden egyes kocsiban ütemesen tülköltek. A járókelők beintegettek, a többi autós visszadudált. Most már tudom, közönségesek voltunk. Én tényleg szeretnék elnézést kérni így utólag is azoktól, akiknek a nyugalmát 2001. július 21-én 13:30 és 15:15 között akár csak egy pillanatra is megzavartuk, de nem teszem. Azért nem, mert semmi kivetni valót nem találok abban, ha az ember világgá akarja "kürtölni" a boldogság. Nem mindig, csak azon az egy napon. És nem hosszan, csak percekre. A "közönséges" álláspontot képviselőknek pedig csak annyit mondanék, hogy várjátok ki a napot, amikor a nászmenetben elől haladó kocsi hátsó ülésén szerelmetek kezét szorongatjátok vigyorogva, és közben a sofőr a duda felé nyúl, akkor mondjátok, hogy "köszi ne, ez annyira közönséges"
Nem várok tucatjával kommenteket, hiszen nincs nagy olvasótáborom. Csak azt kérem, hogy az a 48 visszajáró kattintson, mert érdekel a véleményetek. Savazzatok!
