Abból kiindulva, hogy egyszerre tudnék nevetni és sírni akár depressziós is lehetnék -az egyébként is divat mostanság-, de nem vagyok. Sírnék, mert mindenki nagyon hiányzik és néha úgy érzem, hogy az első géppel hazamegyek, aztán megcsörren a telefon, jön egy e-mail vagy csigaposta egy szülinapi lappal és akkor tudatosul, hogy legalább annyian és legalább annyit gondolnak rám , mint én rájuk. De ha nem múlik a gombóc, mindig sírás a vége. Aztán ott a vigyorkényszer. Hogy végre a boldogság mellé 30 évesen elértük az anyagi biztonságot. És még mondják, hogy a pénz nem boldogít! Önmagában semmiképp, de jó a tudat, hogy nem kell a számlákkal sakkozni -melyiket adjam fel most és melyiket lehet húzni a határidőig, sőt végre mi segíthetünk a szüleinknek. Egyszóval klassz.

Mindezek ellenére azt vettem észre hogy amikor a szupertitkos hazautamat szervezem,(ha a beavatottak valamelyike elszólja magát anyámnak, az meglakol) hajlamos vagyok a "haza megyek/jövök" kettős használatára. Az is feltűnt, hogy már nem igényel odafigyelést a munkából való hazaút, hol szálljak át, melyik vonal az enyém, stb. Hétfőn lesz két hónapja, hogy itt vagyunk pedig olyan mintha tegnap lett volna a lakáskereséses és költözéses görcsölés.

Végezetül a kiegyensúlyozott kiskutyáink életének egy-két mozzanatát felrakom ide, mert Tirpi kifogásolta a fotók mennyiségét.