Ma reggel, amikor felszálltam a 8.50-es metróra nem gondoltam, hogy Jákobbal való kapcsolatomban bármiféle előrelépés várható. Köszönet a mérhetetlen tömegnek, friss"ismeretségünk" máris egy új szakaszába érkezett. Ő mindig elsőként áll a peronon, hogyha befut a vonat jó helyet találjon. Ma egy kicsit korábban értem a megállóba és nem láttam sehol. Aztán a szerelvénnyel egy időben megérkezett ő is. Úgy alakult, hogy a két megállót egymástól 3 centire, szemben töltöttük. Kapaszkodnom nem volt mibe, de amikor feltaláltam magam és a vészkapcsolókat őrző borításban véltem megtalálni az egyetlen lehetséges fogódzót, azt már ő sem állhatta meg mosoly nélkül. Így történt, hogy láthattuk egymás majdnem tökéletes fogsorát. Ha nem közelegne vészesen a 30. szülinapom, akkor még merném Jákob bácsiként emlegetni. De most, hogy már csak 4 nap választ el a "felnőttkor" küszöbétől nem nem bácsizhatok egy nálam csak 25-30 évvel idősebb bácsit. Nem, még Jákobot sem.