Érdekes! Azt gondoltam sokkal jobban fog menni a válogatás. De a sok kis apróság, amitől otthon lett a lakás, mind hiányozni fog. Minden darabnak története van, a nagyitól örökölt, 70 éves, babytápos fémdobozok, a rengeteg könyv, a képek a falon stb. Nehéz. Nagyon nehéz. Az újdonság varázslatos ereje eddig erősebb volt. Most, az idő közeledtével csak azt érzékelem, hogy ki és mi marad itt. A családom, a barátok, az otthonunk, a Tabán, a templom, ahol esküdtünk. Jön egy új hely, lesznek újabb, emlékké fakult történetek. Fél év. Ennyi volt  legtöbb, amit huszonévesen távol töltöttem a szeretteimtől. Furcsa kimondani, de nem tűnt félelmetesnek. Tegyük hozzá, hogy akkor nem dolgozni mentem, csak élni. Egészen más volt, nem voltak kötöttségek, nem volt elvárás és nem cipeltem magammal az életem párját, belekényszerítve ezzel egy új és ismeretlen helyzetbe. Nem mondom, hogy szomorú vagyok. Ezt még nem éreztem soha, várom a kihívást, tudom, hogy végig fogjuk csinálni Tökivel. Örülök, mert sikerült valami az életemben amit kizárólag magamnak köszönhetek. Mégis miközben az elmúlt tíz évet csomagolom, megállíthatatlanul potyognak a könnyeim. Sírni lehet. Összeomlani nem.