Nem tudom, hogy a sok gyógyszer, vagy inkább  para miatt, de a délutáni szundi alatt olyat álmodtam, hogy az kész. Eu-s állásinterjú utolsó köre volt és mind az ötvenen összegyűltünk a NATO- központban. Egy játékos keresgéléssel kezdődött az egész, amikor is az ott értekező magas rangú katonák között meg kellett találnia mindenkinek a saját mentorát, akitől megkaphatta  kis céduláját mely a részleteket tartalmazta. Az én mentorom valamilyen oknál fogva Kerry Weaver lett. Megkaptam a papírost és az eligazításon jelentkeztem. Villámgyors ismertetést kaptunk a gomolyába rejtett shuriken használatáról, a rugóbetétes surranókról, melyek segítségével igazi matrixos lehetetlenségeket tudunk csinálni, és persze a Dagesztánban ránk leselkedő veszélyekről. Repülőre szálltunk és rövid idő után egy temetőre emlékeztető helyen értünk földet a ejtőernyőinkkel. Nem tudom miért, de az ellenfeleim között ott volt még D., aki a gimis legjobb barátnőm, Roló és J akik meg most a legjobb barátnőim. Valamiért Rolóval elhülyültük a dolgokat és utolsóként indultunk el a bázisról. Mire beértük a többieket már jókora tűzharc volt. Valamiféle zombikat lőttek és mindenhol rózsaszín lé folydogált. Roló és én azonnal felismertük a helyzet komolyságát és kettő perc alatt szétvágtunk mindenki a gomolyába ágyazott shurikennel. Azért volt király a találmány, mert nem dobtuk, hanem kaszaboltunk az egyik felével miközben a másik fele a sajtban volt. Mondanom sem kell, hogy jól teljesítettük a feladatot, de pont az eredményhirdetés kezdődött, amikor csengetett anyám.

Na ezt most fejtse meg valaki nekem. Ma úgyis megyek V. boszijához, feldobom neki a témát.