Na, öregebb vagyok. Tegnap 6-tól lehetett keresni az orvost, aki elmondta hogy apám állapota stabil, bár még intubálva van. Anyámnak én fordítottam, mert ő nem vészhelyzet rajongó. Reggelre nem állt be változás, így kicsit kétségbe estünk, mert még mindig nem tudták kivenni a tubust. Én elmentem kapálni, anyám pedig megígérte, hogy hív. Végül fél 11 körül úgy döntöttem, hogy önhatalmúlag felhívom az intenzívet és nagylány módjára érdeklődöm.

-J bácsi jól van, kivettük a tubust, lehet jönni látogatni!

Hurrá, Abby nővér rövid információhalmaz felvidított. Azonnal hívtam anyámat és megbeszéltük, hogy lelépek a munkahelyről és bevesszük a kórházat. Egy óra múlva már az altatóorvossal beszéltünk, aki hétköznapi nyelven is tudtunkra adta, hogy Bubu jól van. Anyám előkapott a tárcájából egy borítékot és átadta. A doki persze próbált visszakozni, de végül elfogadta. Anyám kicsit megrémült, hogy mi van ha az üres borítékot adta át,de aztán megnyugodott, mert a nem nyert feliratúak a táskájában maradtak. Pár perc múlva már csengettünk az intenzív ajtaján, Malik betessékelt minket és végre személyesen is találkozhattunk Abbyvel. Az öltözőben kísértést éreztem , hogy anyámat Corday doktornőnek szólítsam, mert a kis műtős cuccban pont olyan volt. Bubu rögtön az ajtótól jobbra feküdt, mindenféle csövek lógtak ki belőle, oldalán diszkótáska, de a körülményekhez képest jól nézett ki. Amolyan virgonckodó frissműtött. Közölte, hogy fel tudna állni, mert olyan erős. Mondtam neki, hogy mindenféle felállást verjen ki a fejéből. Tapicskolta a kötést a mellkasán, közben jelezte, hogy nem fáj. Sőt, a szívét eddig gyötrő tompa szúrás is megszűnt. Jól van és ez a fontos. Azt még nem mertem tőle megkérdezni, hogy milyen volt odaát...