Minden a repülőjegyek vásárlásával kezdődőtt. Hosszas egyeztetés, viták és félreértések után végre rászánták magukat, hogy meglátogatnak minket. attól a naptól kezdve mindenki lázban égett és számoltuk a napokat. Végül, türelmetlen várakozás után eljött október 20. napja.

A lakás teljes pompályában tündökölt, sehol egy pókhálókezdemény, vagy bakatoll, túlzás nélkül állíthatom, hogy akár a padlón is teríthettem volna a vacsorához, olyan tiszta volt minden.

Este 17.45 kor charleroi repülőterén egyesült újra kis családunk és az irányt azonnal a macskák utca felé vettük. Egy órával később már a nappaliban ültünk miközben végrláthatatlan folyamban került elő a bőröndből a hazai finomságok. És ami a legfontosabb, béke volt. Anyámmal való találkozásaink első 2 órája rendkívül kritikus, ugyanis ennyi idő elegendő ahhoz, hogy halálosan összevesszünk, és olyasmiket vágjunk egymás fejéhez amivel garantáljuk a mosolyszönetet hetekre. Most valamiért mégis mindkettőnkön olyan mérhetelen nyugalom uralkodott, hogy konfliktusnak

Alig 24 órával aután, hogy tisztességben megőszült szüleimet újra magamhoz szoríthattam, azon kaptam magam, hogy, mint eszelős száguldok a Hospital Brugmann felé, törött csuklójú anyámmal a hátsó ülésen. A közeli bevásárlóközpontban voltunk, megleptem egy kis aprósággal és vettünk néhány dolgot itthonra. Már a lépcsőház bejáratánál volt, amikor megbotlott és elesett, teljes testsúlyával a bal karjára. Felült, nem sírt, csak megemlte a karját, majd furán lifegő bal csuklójára nézve ennyit mondott: "Hát ez eltört kisgabikám". A lakásba érve azonnal tárcsáztam a biztosítási papíron található telefonszámot és egy perc múlva már a EuroCross egyik emberével beszéltem, hogy megérdeklődjem mi a procedúra ilyen esetekben.