Magára vessen, akinek nem volt jobb programja szombat estére, mint a fent említett, "egész Európát lázba hozó, rendkívül nívós esemény" élő közvetítésének megtekintése. Mentségemre legyen mondva, hogy sem mentális, sem fizikai állapotom nem tette lehetővé, hogy adott este ennél nagyobb szellemi kihívással nézzek szembe, ugyanis az allergiás rohamok és a kétnapos folyamatos takarítás minden erőmet kivette. Normális körülmények között kb annyira köt le egy ilyen song contest, mint a Dáridó különkiadása Komonyi Zsuzsival, de nem volt mit tenni. Egyébként az teljesen egyértelmű , hogy csakúgy, mint ahogy a Miss World választásnak nincs köze a szépséghez, az Eurovíziós dalfesztiválnak sem feltétlenül van köze a tehetséghez. Először érdeklődéssel kutattam magyar név után a döntőbe jutott 25 között, de hiába. Később, amikor a mi Csézynk dalát megnéztem, úgy éreztem, hogy simán felvehette volna a versenyt a dán, a román, a portugál, de akár a műmellű lengyel kislánnyal is. Jószomszédi viszony, no meg egy jó adag politika. Ennyi kell hozzá. Itt akár véget is érhetne a bejegyzés, de néhány versenyző annyira vicces volt, hogy nem hagyhatom szó nélkül.
Bemelegítésként egy duettel robban be a színpadra a román páros. Olaszul énekelnek, hogy kétség se férhesen hozzá; ők az új Sarah Brightman -látó Bocelli páros Bucharest külsőről.Még magamhoz se térek a látottak okozta sokkból, de máris jön a brit kiválasztott, aki egy Tamás bátyja jelmezbe bújtatott Tom Jones imitátor. Érezhetően több hangsúlyt fektetett a koreográfiára, mert ő is tudatában van a ténynek, hogy hangja meg sem közelíti az emlegetett bányász legényét.
Ugorjunk egy nagyot a térképen és lássuk az albán Paula Abdult. Lássuk! Csak hallgatni ne kellene. Amig befejezi, mute üzemmódba helyezem a készüléket és meghozom a döntést, ebből bejegyzés lesz.
Máris következik a saar-vidéki Attomic Kitten, akik Abba és Bananarama paródiával készültek. Őket megint két értékelhetőbb produkció követi: először az örmény bombázó és elénekli, hogy Quele-quele (nekem tetszik, de nem vagyok mérvadó, mert elborult pillanataimban azeri top hitseket hallgatok) aztán Bosnia & Herzegovina következik. Ők a helyi kispált küldték, de Vaszlavik gazembernek álcázva. Levzetésképp megnézem az izraeli Take That produkcióját, ami semmilyen nyomot nem hagy bennem.
A 2006-os év nagy meglepetése a finn csapat volt. Idén is itt vannak a legjobb 25-ben, de most a Teräsbetoni - Missä Miehet Ratsastaa című számával nomináltak. Nem tudom értékelni a produkciót, ugyanis nyelvrokonság ide vagy oda végig röhögöm a 3 és fél percet és titokban már várom, hogy mikor kerül fel a netre magyar feliratozással. De nem tovább gondolni, mert a színpadot a horvát nyugdíjasklub delegációja veszi birtokba. Hiába, nemcsak a húszéveseké...
Közvetlenül utánuk a lengyel Celine Dion ragadja magához a mikrofont, akinek nemcsak hatalmas mű melle, de ugyanekkora fogai is vannak, így csak a véletlennek köszönhető, hogy sikerül rájönnöm, angolul énekel. Hogy miről azt nem tudom, mert egyetlen szavát sem érteni, csak a prepozíciókat. Az andalító halandzsa után életet kell verni a közönségbe, erre a rendezők is ráéreztek és az izlandi 2 Unlimitedre hárítják ezt a nehéz feladatot.
Ihol jönnek a törökök! Végre valami értékelhető.
Amikor a portugál produkcióra kerül sor, az az érzésem támad, hogy most előadják, ami a Rómeo és Júlia musicalből kimaradt. Távozásukkal keletkezett űrt, a karibi hangulatot idéző baltik kalózcsapat hívatott pótolni. Hiába, ha valaki, akkor a lettek tudják, hogy nyomják le Captain Jack-et.
Ismét a 70-es évek diszkójának világába csöppenünk. Itt vannak a svédek és azt gondolják, ha az Abbának bejött, akkor nekik is sikerülhet. Énekesnőjüket látva feltámad bennem a gyanú, hogy eggyel több plasztikai műtétet hajtottak rajta végre, mint kellett volna. De az is lehet, hogy pont ennyire volt szüksége, hogy nő lehessen... Még mindig északon járunk, a dán fiúcska azzal kecsegtet, hogy "egész éjjel" nyomni fogja. Ettől csak a grúzok menthetnének meg. Némiképp sikerül is, ha nem is dalukkal, de a táncos fiú hihetetlen mozgásával, amit azóta sem tudok feledni.
Ukrán szomszédaink a Shady Ladyvel készültek a megmérettetésre. Nem rossz, különösen így, hogy van saját Jennifer Lopezük. A francia fiú, a rájuk oly jellemző nyegleséggel vonul a színpadra, de azt legalább nem játssza túl. Miért is tenné, hiszen olyan országból jön, ahol kb 100 éve eladható termék a zenére szavalás.
Közeledünk a vége felé és a rendezők megint ráéreztek, ugyanis 20. műsorszámként tették be az azeri sikolyművészeket. A produkció elviselhetetlen és fülbántó mivoltán az angyal jelmez mitsem enyhít. De hamarosan kinyílik Pandora szelencéje, amihez a görögök tudják a titkos kombinációt is. A spanyolok következnek és Molotov lightosabb dalaira emlékeztető stílusban lenyomják a Macarénát. Bravo! Majd vendéglátó szerbek üdvöskéje elénekli a dalt, amitől az ember legkiegyensúlyozottabb lánya is felvágná nemcsak a vénáját, de még a hajszálereit is.
Ez már tényleg a finis. Már csak két nóta van hátra. Jönnek az oroszok és hisznek. Na persze a hit önmagában kevés, akarnak is, így nem bízzák a véletlenre. Edvin Marton térdelve vonaglik és hegedül a háttérben. Dima Bilan hisz és énekel, körülötte pedig a 3 m2-es műjégen Pluchenko hányja a toe loopokat. Az eseményre csak Lenint nem támasztották fel, de ha lett volna rá mód, szerintem azt is megteszik. Kell a győzelem és az ezzel járó rendezés joga is. A közönség már állva ovulál, így a norvég lányok megjelenése a színpadon már csak puszta formalitás. A rend kedvéért eléneklik a dalukat, de itt már csak a csoda segíthetne, vagy ha vetkőzni kezdenének. Nyernek az oroszok. Jövőre , veletek, Moszkvában... Addig pedig ebből táplálkozzunk.
