Szóval így történt, hogy Panka ezen a borongós februári napon úgy döntött, hogy minket választ szüleinek. Nagy volt a boldogság, de természetesen Töki megfontoltsága és egészséges szkepticizmusa nem engedte meg, hogy világgá kürtöljük a dupla csíkot a teszten. Azt mondta: "majd, ha lökúr doktor konfirmálta". 2 héttel később Lökúr doktor konfirmált egy petezsákot, amelyben akkor még nem látott semmit, és ha ez nem volna elég, semmiféle kedves és bíztató szóösszetétel, vagy félmondat nem hagyta el a száját, csak annyit mondott, hogy adjuk még neki 2 hetet. Ez volt az a pont, amikor először fordult meg a fejemben, hogy bár a faszi állítólag a szakma egyik ásza, emberileg nem biztos, hogy a legalkalmasabb az olyan nők illetve párok vigasztalására és bíztatására, mint mi vagyunk. Kibekkeltük hát a 2 hetet és izgatottsággal vegyes szorongással vártuk, hogy mit mond az ultrahang. Jelentőségteljes hümmögés és aházás közben, teátrális mozdulattal tekerte fel a hangerőt a szerkezeten és ekkor meghallottuk azt az ütemében semmihez sem fogható szívhangot, amit az apró petezsák, még apróbb lakója produkált. Sírtunk.

Néhány perccel később az íróasztalánál ültünk és a következő lépésekről szóló instrukciókat vártuk, miközben ő unottan vakargatta kopasz fejét és félhangosan, de tökéletesen érthetően ezt mantrázta: "mi is a következő lépés, lássuk csak, lássuk csak." Töki ekkor rúgott bokán, ami őt ismervén egyet jelentett azzal, hogy "ezt a jelenetet még megbeszéljük otthon" Nem kellett hazáig várni, a rendelőből kilépve azzal kezdte, hogy neki ehhez az orvoshoz semmi bizalma, egyébként is cserben hagyott már minket, keressünk mást. Ekkor még érvként sorakoztattam fel mellette az erős szakmaiságát, ami akár az emberi oldal rovására is mehet, de tudtam, hogy nekem sem erre van igényem. Két héttel később már a régi orvosom, Buxa doktor rendelőjében ültem és vártam, hogy sorra kerüljek.